A japánok szeretik azt sugallni magukról, hogy békeszeretőek és boldogok. Viszont a  mosolygós és finom távolságtartó  kedvesség mögött más érzelmek is lakoznak.  A harag, a gyűlölet és a szomorúság rejtve marad előttünk, idegenek előtt és a saját közvetlen környezetük előtt is.  

A japán kultúrában a negatív érzelmek kifejezése nem megengedett, és pont ezért sokszor nincsen megfelelő tanult technikájuk a kudarcok és negatív tapasztalatok kezelésben. Az öngyilkosság számukra nem bűn és nem is elítélendő dolog, mégis számos alkalommal elkerülhető lenne, ha tudnának mit kezdeni egy adott helyzettel. Ebben az is benne van, hogy nem beszélnek a problémáikról, mert az szégyenletes.

Ugyanúgy problémát és társadalmi megvetést jelent, ha a kudarcaidról, szomorúságodról és elégedetlenségedről hangot adsz. Még jobban elszigeteled magad akkor, ha  nem teljesíted a követelményeket, hiába érzed úgymond nem teljesen egésznek magadat. Japán egy versengő és sikerorientált ország, de ez        nem csak az egyén sikereiről szól, hanem az egész japán társadalom sikeréről.                Nem magadért - vagy csak magadért - dolgozol, hanem a közösségedért.                 
Ezért  a közösséged - mikro és makro környezet egyaránt- nemcsak hálás neked,       de egyben követelőző is. Valaki pedig nem bírja ezt a fajta légkört és az önkéntes - rosszabb esetben a halálig tartó-elvonulás mellett dönt. Azt hihetnék, hogy egy     szép zen-buddhista / sintoista kolostorba vonulnak el, lehetőleg gyönyörű szép      zen kerttel a közepén. Együtt kelnek a nappal, meditálnak és keresik önmaguk és        a világ békéjét. Az igaz, hogy keresik önmagukat, de ezt kizárólagosan a saját, zárt világukban teszik. Pontosabban a szobájukban. Ők a hikikomorik, akik soha nem lépik át saját szobájuk küszöbét. Japánban Dr. Tamaki Saito kezdett komolyan foglalkozni ezzel a jelenséggel és ő is alkotta meg ezt a kifejezést, aminek jelentése elzárkózni. Az elzárkózottak generációja körülbelül 30 éve jelent meg a japán társadalomban.

A jelenség szinte minden egyes elszenvedője - ők maguk nem érzik így, nincsen betegség tudatuk - egyik napról a másikra egyszerűen föladja a megszokott életét. Úgymond kilép a társadalom kötöttségeiből egy másikba, amelyben a hikikomori biztonságban érzi magát. Pszichológusok szerint ennek nem a lustaság az oka. Tamaki Saito szakember szerint a háttérben inkább egyfajta mentális gyötrelem húzódik meg.  

Egyes kutatók összefüggésbe hozzák a jelenséget olyan mentális betegségekkel,   mint az elkerülő személyiségzavar (AvPD), a szociális szorongásos zavar/szociális fóbia (SAD/SP), a klinikai/ unipoláris depresszió (MDD), a poszttraumás stressz-szindróma (PTSD), illetve az ún. pervazív fejlődési zavarok (PDD) családjába tartozó idegrendszeri betegségek, mint amilyen az autizmus vagy az Asperger-szindróma. 
Ez a jelenség egy ördögi kört alkot, hiszen ahogy a hikikomori régi barátai (ha voltak egyáltalán) lemorzsolódnak, úgy egyre jobban magukba fordulnak, és egyre kevesebb értelmét látják a külvilágnak.

Milyen a hikikomori élete?

Már ha az ilyet lehet annak nevezni; de a kérdésnél maradva : egyszerűen szobányi.
 

Szinte soha nem hagyják el a saját kis világukat és folyamatosan a szobájukban élik az életüket. Nagyon ritka az, hogy egy hikikomori kilépjen az utcára. Maximum, ha ég a ház vagy orvoshoz kell mennie, de mint mondtam ez nagyon ritka. Általában bármilyen bajuk is van, nem mennek inkább orvoshoz és nem is kérnek segítséget. Sokaknak több évtizede a szobájuk az életük. Az elsők tizenévesek voltak mikor elzárkóztak, azóta már betöltötték a 40 évet is. Őket akár az elfeledett generációknak is lehetne nevezni, mert nem sok kapcsolatuk van a külvilággal, kivéve a virtuális teret. A hikikomorik nem tanulnak tovább és később értelemszerűen nem is  vállalnak munkát.

A szüleik a családtagjaik tartják őket el, viszont mivel nincsenek nagy igényeik    ezért nem jelentenek akkora anyagi terhet. Ez a tünet főleg a középosztályba tartozó, elsőszülött  japán fiatalokra vonatkozik, illetve az egykékre is. Dr. Tamaki Saito szerint ez azért van, mert az elsőszülöttekre és az egykékre sokkal nagyobb nyomás nehezedik, függetlenül attól hogy fiúkról vagy lányokról van szó. A társadalmi és családi nyomás az ami egy tinédzserből vagy fiatal felnőttből hikikomorit csinál. Ehhez meg kell érteni magát a japán oktatási és társadalmi elvárásokat. Magát a rendszert.  Már egészen alsó tagozatban erős követelményeket támasztanak a kis japán diákok elé. Ahhoz, hogy később jó középiskolába és utána pedig egyetemre menjenek - hiszen ez a kulcs egy jó álláshoz - nem csak sokat kell tanulni, hanem fizetni is. A szülők rendszerint plusz képzésekre küldik a gyerekeket, mert így van biztosítva a jövőjük. Viszont ez rengeteg pénzt és energiát visz el mindenkitől a japán családokban.

A japán gondolkodás ebben a következő: a gyerekek tartoznak ennyivel a   szüleiknek - később öreg korukra a támogatást tekintve is - mert szülők rengeteget dolgoznak, hogy meglegyen a különórákra a pénz. Kvázi ezért a gyereknek nem 100% -on hanem 300%-on kell teljesítenie. Ezt a nyomást nem bírják a hikikomorik. Elkönyvelhető az életmódjuk egy fajta lázadásnak is, a merev és követelő rendszer ellen, de ez az út igazából zsákutca, mivel képtelenek a való világban létezni és érvényesülni.  Ez a jelenség nem egyedülálló a világban, mert a hikikomori állapotot nálunk nyugaton is fel lehet lelni. Az elzárkózottak tünetei szinte megegyeznek a nyugati depresszió tüneteivel: a szociális élet beszűkülése, társadalmi izoláció, szorongás, fóbia, bűntudat, önvád és a leghangoltság vagy az öngyilkos gondolatok. 

A hikikomorik saját bevallásuk szerint szeretnének visszatérni, de az a gondolat, hogy elmenjenek iskolába, dolgozni, találkozzanak idegenekkel vagy esetleg    randira menjenek, olyan stresszt és szorongást vált ki belőlük, hogy inkább nem lépik meg. A világ  és a hús-vér emberi kapcsolatok rémisztő számukra.


A hikikomorik használják a technika nyújtotta lehetőséget. 


Rengeteg kütyüvel  veszik körül magukat, ezekkel tartva a kapcsolatot a külvilággal. Rengeteg internetes oldal, csoport van hikikomoriknak, ahol megpróbálnak a kapcsolatlétesítés illúziójában élni.  Sokat beszélgetnek itt egymással és teremtenek valamilyen kapcsolatot. Barátságokat kötnek, szerelmet vallanak és élnek virtuális párkapcsolatot anélkül, hogy akár egyszer is találkoznának.  A virtuális térben sokkal aktívabbak és bátrabbak, mint a saját közvetlen fizikai környezetükben, de a virtuális térnek is   van egy lefutási ideje. Mikor már nem nyűgözi le őket, akkor egyre jobban elvesztik  a megmaradt motivációjukat is. A hikikomorik képtelenek túllépni a külvilág által okozott szorongásukon. A szorongás és a depresszió kezelhető, ha időben felfedezik és segítséget kérnek.  De mit tehet egy japán szülő, akinek a gyermeke egyik napról a másikra fogja és magára zárja az ajtót?  

A szülőként megérteni egy ilyen jelenséget nem könnyű, még itt nyugaton sem,         de a japán szülők először megtámogatják ezt az életmódot. Még akkor is, ha egy nyíláson keresztül adják be a reggelit, ebédet vagy a vacsorát és ugyan ezen a nyíláson keresztül veszik át az éjjeliedényt. A gyermekük az elején nem is szól hozzájuk, nem beszélget velük és nem kérdez tőlük semmit. Éjjel élnek és    napközben csak alszanak  és nagyon sokat alszanak.   

Kérdezhetnénk, hogy miért támogatják mindezt?  Miért nem kérnek segítséget?
 

A japán szülők a hikikomori viselkedését először szégyennek, rejtegetni valónak és gyermeküket rajtuk élősködő parazitának tekintik. Másfelől számos szülő hibáztatja magát azért, amit gyermekével tett. Az érzés abból fakad, hogy ők mint szülők nem vették figyelembe a gyerekük vágyait és lekorlátozták. Tulajdonképpen megtörték anélkül, hogy ezt észre vették volna. Nagyon mélyről jövő bűntudatuk van, aminek csökkentése érdekében a kompenzációhoz fordulnak. Megpróbálják eltitkolni, hogy a családban ilyen megeshet. Nem tudhat róla a rokonság, a barátok, a munkatársak és az orvosuk sem. Nem kérnek segítséget szakembertől, mert akkor kiderülne ez a “szégyen”. Az apák általában úgy hárítanak, hogy “elfeledkeznek” a szoba lakójáról. Az anyák pedig megpróbálnak “jó” anyák lenni. Tehát asszisztálnak az elzárkózás folyamatában. A szülők hosszú, hosszú ideig őrlődnek ebben a helyzetben, ami odáig vezet, hogy a 30 vagy 40 éves hikikomori végképp nem tud már kilépni a szobájából. Lassan viszont letelik a szüleik ideje is és nem marad senki, aki gondoskodna ezekről az emberekről, akik 2016-ban már körülbelül 1.5 millióan voltak. 

Megoldás a hikikomorik esetében az lehetne, hogy a szülők felismerjék, hogy nem tudják egyedül megoldani ezt a helyzetet. Ők is képesek legyenek segítséget kérni     és nem foglalkozni a külvilág véleményével, mert így életek tűnnek el. Persze én könnyen beszélek, hiszen nem vagyok japán, nem élek ott. Segítséget nem könnyű kérni, de még is ez az egyetlen megoldás.