ofisz-sztorik

A férfiak kezdetektől fogva szerették összemérni az erejüket. Akár sportról, barátságos bajvívásról vagy a becsületük megvédéséről van szó. A párbajok nem csak a 17. és 19. század között voltak népszerűek, hanem már az ókorban is megverekedtek egymással, akár puszta kézzel vagy fegyverekkel is. Mindennel lehet párbajozni - lándzsával, késsel, tőrrel, pisztollyal - viszont, ha elegánsan szeretnénk megvédeni a becsületünket, akkor érdemes inkább kardot ragadni.

A kard nemes és stílusos fegyver, amely a vitézséget és a bátorságot hivatott szimbolizálni.

A 19. században is tartotta - sőt még a 20. század elején is - pozícióját még a pisztolyok mellett is.
A kard által vívott becsület harcok kedveltek voltak a katonatisztek, nemesek, üzletemberek és még diákok körében is. A “párbajképesség” nélkülözhetetlen volt  a társadalmi megbecsüléshez. Magyarországon és Európa szerte szinte központi kérdés volt ennek a képességnek a megléte, hogy képes-e az adott úriember párbajozni avagy sem. Erre azért volt szükség, mert a párbajkódexek is megkövetelték - minden ország rendelkezett saját kódexszel - hogy a résztvevők  a vívásban és kardforgatásban kellően jártasak legyenek. Ennek az volt az oka, hogy nem szerették volna, hogy párbaj rítusa komédiává fajuljon. Ugyanis az akkori kor szelleme szerint a kardvívás “erősíti a szívet, a figyelmet  és edzetté teszi a testet”.  Másként megközelítve, a párbajképesség szinte kötelező formája volt  a társadalmi elvárásoknak.  A fegyveres elégtétel egy rítus volt, amelyet mindenki követett és bármilyen sérelemnek az orvoslására szolgált. Legyen szó a hölgyek becsületének megvédéséről, a kártyaasztal felett szerzett sérelmekről, régi családi viszályról vagy becsületsértésről.

Aki elmulasztotta a  megfelelő fellépést a sértést követően, az tulajdonképpen köddé vált a többiek számára. Nem hívták meg a társadalmi eseményekre, így tulajdonképpen nem tudott tovább lépni és haladni. Ezért volt az, hogy szinte mindenki  felvette a kesztyűt, mert jobb volt becsületben meghalni, mint szégyenben maradni.

Apropó halál:

a párbajok lényege nem az ellenfél halála volt - persze rengetegen haltak meg a párbajok alatt vagy utána fertőzéstől vagy súlyos sérülésektől - hanem egyszerűen a legyőzése. Általában az első vérig ment a folyamat vagy addig, míg valamelyik fél fel nem adta.  A biztonság kedvéért létrehozták - ahogy már említettem- az úgynevezett párbajkódexet, amelyben használati utasítást fogalmaztak meg a férfi becsület megvédése érdekében.

Megtalálhatóak benne - országonként más szabályok szerint - azok a fogalmak, amik egy kiadós és jól leszervezett párbajhoz kellenek. Tehát belefoglalták a törvényekbe, hogy mi tekinthető  a párbaj okának, milyen kihívást lehet elfogadni, a párbajsegédek személyét és számát, a segédek tárgyalási technikáit. Erre azért volt szükség, mert a résztvevő felek nem tárgyaltak közvetlenül egymással, hanem csak a segédeken keresztül. A kódex meghatározta még a tanúk számát és a választható fegyvernemeket is. Ha a kardokra esett a választás, akkor arra is volt szabály, hogy a vívás rendje hogyan történjen. A párbajkódexek törvényei kimondják, hogy a párbaj függetlenné és erőssé teszi a férfiakat , mert átveszi a törvény helyét  ott, ahol az csődöt mondott.

A párbajokat - függetlenül a kódexektől és szabályoktól - mindenhol büntették, így Magyarországon is. Általánosságban elmondható, hogy a párbajokról szóló törvényeket sem a társadalom sem pedig a jogalkalmazók nem vették komolyan. Sokan még a 19. század végén is úgy vélekedtek, hogy aki előre megfontolt szándékkal, a párviadal szabályainak megtartása mellett embert öl, az nem gyilkosság. A törvénytelenség megléte azonban nem akadályozta meg országunk férfiait, hogy  gyakorolják a magyar virtust. Mert gyakorolták, költőink, politikusaink és történelmi  személyiségeink is.

A 19. század vége az egyes közéleti megfogalmazások szerint a „párbajmániások” kora. Clair Vilmos író és nemesi származású párbajszakértő véleménye nagyon jól tükrözi a kialakult helyzetet: ”nincsen még egy nemzet a világon, ahol annyi becsületbeli ügyet intéznének el lovagias úton, mint éppen nálunk Magyarországon!” Érdekes megállapítása volt még az is, hogy a párbajozás visszaszorítja az öngyilkosság divatját. Szerinte, ahol a párbajozás kényszere fennállt, alig lehetett hallani mérgezésekről, öngyilkosságokról. Bár kritikusai szerint a párbaj volt egyenlő az öngyilkossággal.

1836-ban Wesselényi Miklós az ellenzék vezérszónokaként olyannyira kiváltotta az udvar haragját, hogy Metternich úgy döntött, párbajban látja el az erdélyi arisztokrata baját. A császári hadsereg legkiválóbb vívóját, Wurmbrandt Ottót jelölte ki az osztrák kancellár. Wesselényi akkora csapást mért ellenfelére, hogy az ugyan kivédte az ütést, de a markolat nem tudta felfogni a vágást, eltört, és Wurmbarndt négy ujját tőből metszette le Wesselényi.

Ezáltal az osztrák tiszt harcképtelenné vált, s a párbaj véget ért.
 

Forró Elek 1848–49-es honvédezredesről írja Szinnyei József életrajzi lexikonában: „Megszámlálhatatlan sok párbaja volt s azokban mindig győzedelmeskedett. Soha ki nem hítt senkit, de ha kihívták, nem kerülte a párbajt. S a vas óriásnak mintha csak gyöngéd szíve lett volna, ellenfelét párbajban soha nem ölte meg.” Jókai Mór is szeretett párbajozni. Megvívott Bulyovszky Gyulával karddal, Pulszky Ferenccel pisztollyal. Bulyovszky megsebesült, Pulszky sértetlen maradt. Egy romantikus írótól nem is várunk mást.

A hagyomány szerint Bolyai János mérnökkari tisztként egyszer konfliktusba került egy nehézlovassági ezred teljes tisztikarával, aminek eredményeként mind a tizenhármukat kihívta kardpárbajra.

Herczeg Ferenc, a mára szinte elfeledett jeles író haláláig őrizte a lelkében egy fiatal honvédtiszt képét. A húszas éveiben járó Sipos Istvánt egy ostoba szokás miatt küldte a halálba, s a sors akaratából még azt is végig kellett néznie, amint az özvegy édesanyja egyetlen fiaként meghalt katona koporsóját az ablaka előtt vitték ki a temetőbe. A bíróság tettéért négyhavi államfogházra ítélte, amit Vácott, de a börtön helyett a foglár házában kellett kényelmes körülmények között letöltenie. Ugyanis a halálos párbajért ennyit szabott ki az akkori törvény, már ha a szabályok szerint zajlott. Egyébként közönséges gyilkosságként ítélték meg, s ennek megfelelő büntetés járt érte. Igaz, a tiszt helyett ő is ottmaradhatott volna a verseci kaszárnya padlóján, de egy balszerencsés hónaljvágás, amit ráadásul a jelen levő orvos is elügyetlenkedett, a fiatalembert a túlvilágra, ellenfelét pedig örök lelkifurdalásba kergette. Az egész tragédia egy nevetséges báltermi összeszólalkozás miatt történt, amit két szóval el lehetett volna simítani, ha nem köti őket gúzsba egy őrült elvárás.

Olyan is akadt, hogy a tudatlansága mentette meg valaki életét. A párbajszokások szerint kardpárbajnál annak, aki nem tudott vívni, egy évet és egy napot adtak a felkészülésre, hogy némi tudás birtokában állhasson ki ellenfelével, ami persze édeskevés volt egy gyakorlott verekedővel szemben. Az egyik ilyen ügyfél minden mindegy alapon mégis pástra lépett anélkül, hogy életében egyszer is kard lett volna a kezében, s már az első összecsapásnál legyőzte ellenfelét, akit pontosan a vívótudása sodort bajba. A beidegződött fogások ismeretében nem tudta értelmezni a másik által művelt eszement csapkodást, s beleszaladva annak a kardjába,  jobblétre szenderült.

Tehát a bajvíváshoz, nem csak gyakorlás, fizikai és szellemi edzettség szükséges, hanem zsigerből jővő  mázli is.