ofisz-sztorik

Bizonyos kultúrákban kifejezetten elfogadható aspektusa volt a vallásnak  az élő állat/ emberáldozat, hogy a  kegyetlen isten/istenek kegyét elnyerjék.  Igazából az élet volt nagyon olcsó, mondhatni semmit nem ért, kivéve ha azt áldozatra szánták. A hit szörnyű fegyver lehet, ha rossz kezekbe kerül, főleg ha valakinek eszébe jut egy olyan kreatív gondolat: hogy nem volt megfelelő a termés, ezért mi lenne, ha valakinek elvágnánk a torkát, esetleg lefejeznénk? Lehetőleg az áldozat önkéntes legyen -ha emberről van szó- , de ha nincs ilyen bátor lélek, megteszik  a rabszolgák és a bűnösök is vagy az állatok. Az istenek biztos  örömükbe tapsolni fognak. Nincs is jobb mint, a frissen kiontott vér látványa.

Tehát most nézzünk körül az áldozati oltár környékén.

Azték módszer:

Közép- Amerika valószínűleg egyik legnagyobb népcsoportja az olmék volt. Az olmékok fektették  le azokat a szokásokat, amiket később a maják és az aztékok átvettek. Mint a piramis építés technikáját, a véres labdajátékokat, a matematikát, a csillagászatot és az állat/emberáldozatot, azon belül az áldozatok elfogyasztását. Az olmékok viszont hirtelen eltűntek és a területet elfoglaló maják mindent hagytak a régiben, csak egy kicsi innovációt hajtottak végre. Így nagyobb piramisokat építettek, hogy még több áldozatot be lehessen mutatni. Több mint ezer évig ők voltak a leghatalmasabb nép ezen a területen, aztán i.e  900 környékén a városok elkezdtek elnéptelenedni és a maják hatalma leáldozott. A mai Mexikó északi részén egy teotihucán nevű nép szintén átvette a maják vallási szokásait, aztán ők is  szintén eltűntek és így jártak a toltékok is.

Végül az aztékok telepedtek le és a saját hitrendszerükbe beleolvasztották a maja és tolték szokásokat is. Így váltak az ősi Mexikó utolsó nagy népévé. Viszont nagyság ide vagy oda, megtartották az élő áldozat nem épp turistacsalogató szokását. Azért, hogy boldoggá tegyék az isteneket, rendszerint megölték a rabszolgákat és hogy még boldogabbá tegyék őket  - a pozitív pszichológia egy érdekes velős megközelítése ez - a hadvezéreket és a leigázott uralkodó család összes tagját is feláldozták nekik. Áldozatot bárhol be lehetett mutatni; egy kútnál, a kukoricaföldön, de ha tényleg meg akarjuk ajándékozni a teremtőket, akkor a tökéletes helyszín erre a Nap vagy Hold templomának kőoltára volt.

A feltárt falfestmények azt mutatják, hogy az aztékok nem bántak kíméletesen az áldozati állománnyal. Legyen az akár ember vagy állat. Az embereknek kínzásképpen kitépték a körmüket, mert úgy tartották, hogy a kínok megerősítik az áldozat szívét. És mi kell egy istennek? Friss, dobogó szív! Egyenesen a mellkasból.  Miután felhasították az áldozatot és kitépték a szívét,  a holttestet egyszerűen ledobták a piramisról. A piramis oldalában a papok megnyúzták a halottat, a bőrét magukra öltötték és abban táncoltak. Később pedig megették, hogy az ereje és a tudása beléjük szálljon!

Hát az vagy amit megeszel …  De miért kell kivágni az emberek szívét? Honnan ered ez?

A válasz pedig az, hogy aztékok hittek egy ősi legendában, ami vallásuk alapja volt.

Egyszer régen emberek éltek a földön és az emberek kukoricát ettek, amitől óriásira - 4 méteresre nőttek - és senki nem fenyegette őket  egészen egy hatalmas áradásig. A tenger elnyelte az óriásokat és a Napot, így 4008 év után véget ért a Föld első korszaka. Az óriások meghaltak vagy halakká változtak. A katasztrófát 2 ember élte túl. Nene és Tata voltak az emberek és az aztékok ősei. Az emberek nem örülhettek sokáig mert 4010-ben egy szélvihar kioltotta a Nap fényét és örök sötétség költözött a világba. A szél állandóan fújt és ezért növesztettek az emberek farkakat, hogy könnyebben meg tudjanak kapaszkodni a fákban. Így lettek a majmok, de megint túl élte 2 ember ezt a természeti csapást is. Ők vitték tovább a megmaradt emberi fajt a harmadik korszakba, amit hatalmas tűz pusztított el. Persze ezt is átvészelte valaki és elindította a negyedik korszakot, és természetesen a negyedik korszak embereit is elpusztította egy vér-tűz eső.  A föld terméketlenné vált és az ötödik korszak kezdetén - igazából ennek a korszak 2012-ben kellett volna véget érni, de megúsztuk!-  az emberek éheztek, mert nem volt Nap. Sötétség honolt mindenhol.

Az ötödik korszak hajnalán összegyűltek az istenek, ott ahol az istenek születtek, Teotihuacánban. Mivel a negyedik korszak Napja elpusztult, nagyon sötét volt, mert a csillagok is a Nappal haltak. Az istenek ebben az éhezős, sötét világban arra a következtetésre  jutottak - figyelem! - hogy valakinek fel kell gyújtani magát, hogy megszülessen az új Nap. Elsőnek Tecuciztecatl jelentkezett, mert úgy gondolta ő a legnagyobb isten , ezért illő,  hogy ő legyen a Nap. Az istenek megrakták neki a máglyát, de végül visszalépett. Ekkor a bölcs és közkedvelt Nanahuatzin nekifutott, beleugrott a tűzbe és .. Nappá változott. Tecuciztecatl annyira szégyellte magát, hogy végül ő is beleugrott és ő lett a Hold.

Az istenek nagyon elégedettek voltak, viszont felfedeztek egy furcsaságot. A Nap és a Hold nem mozgott. Így a többi isten is beleugrott a tűzbe, mert  Tecuciztecat és Nanahuatzin az életét áldozta, hogy a Nap és  a Hold újra felkeljen. Így az istenek egyenként a nagy kígyóisten Quetzalcoatl-hoz járultak, hogy kitépessék a szívüket. A friss áldozat elindította a Napot és a Holdat a pályáján. Ezért kezdtek az aztékok embereket áldozni, ami több ezer ember életébe került.

Egy kis áldozati útmutató:

Az aztékok nem csak embereket használtak ilyen célokra, hanem állatokat is. Az isteneknek rendszerint követelték a napi, bőgőmajom, kígyó, béka és kutya adagjukat. Igen a kutyák is erre a sorsa jutottak. Igazából az állati áldozatok húsát később megették. Az aztékok direkt erre a célra tenyésztettek kutyákat, amik kicsik és csupaszok voltak és vagy az áldozati oltáron vagy a tepsiben végezték. Ezek az ebek nem ugattak - mivel az aztékok úgy tenyésztették ki őket, hogy erre képtelenek legyenek -  de voltak más fajtájú kutyák is. Viszont nekik sem volt annyira szép az élet, mert ha gazdájuk meghalt, feláldozták őket, hogy a túlvilágon is szolgálják őt. Viszont az aztékok fő profilja az élő áldozatok terén az ember volt.

Az aztékok a Napot és a Holdat istennek tartották. Az istenek szeszélyesek - főleg az azték istenek - ezért sok ezer áldozattal lakatták jól őket. Az hagyján, hogy föláldozták az áldozatokat, de folyamatosan tették mindezt, mint a futószalagon. Az aztékok egy külön erre a célra létrehozott hadsereget tartottak fent, akik  begyűjtötték az utánpótlást, általában az ellenséges törzsekből.

Évente 50000 embert áldoztak fel. Tehát hetente ezret, óránként hatot és 10 percenként egyet! A Tenochitlán templom  felavatása igazi kis népünnepély volt 20000 ezer áldozattal. Az tudni érdemes - ha már idáig eljutottál -, hogy az aztékok alapvetően 5 fajta módszerrel ajándékoztak lelkeket az isteneiknek.

1. Szívügy.
   A mellkas felvágása és a még dobogó szív kitépése, amit később egy kőből faragott csónakba helyezve felajánlunk a Napistennek.

2. Lefejezés.
   Általában a női áldozatokon hajtották végre. A lefejezés előtt valamelyik istennő szerepét játszották el. Gyors és fájdalommentes halál.

3. Harcban elesvén.
   Az áldozatot egy sziklához kötözik. Kap egy nagy bunkót, amivel védekezhet és így kell kiállnia egy azték harcossal, akinek szabad mozgása és jobb fegyverei vannak. Legalább az illúzió éltet.

4. Telitalálat.
   Az áldozatnak szánt rabszolgát kikötözik két oszlop közé. A szívét megjelölik egy fehér körrel. Dobó tűkkel és nyílvesszővel lőtték a szerencsétlent, de nem rögtön a szívébe céloztak. Ennek a az áldozati szertartásnak a lényege az volt, hogy minél többet lőjenek bele, mert minél több a vér, annál jobb lesz a termés. A “vért izzad” itt konkrét jelentéssel bír.

5. Megperzselve.
   Mikor elsőnek olvastam, újra el kellett olvasnom, hogy miről is van szó, mert a többihez képest is … egyszerűen undorító. Raknak egy máglyát, az áldozatot belerakják, aztán kihúzzák, aztán megint bele és megint ki. Addig teszik ezt, amíg elkezd lemállani a húsa. Utána kivágják az oltáron a szívét.

Az állat-és emberáldozatoknak  végül a spanyolok vettetek véget egy másik Isten nevében. Cortezt elsősorban az arany érdekelte, de a nem túl finnyás spanyolokat - mert azért aprították az aztékokat és a földműves majákat  is -  mégis borzasztotta ez a szívkitépéses dolog. Corteznek nem volt könnyű dolga, mivel a papoknak teljhatalmuk volt és nem igazán akarták átadni a hatalmukat egy új vallás miatt. Nehezen is lehetett ezeket a papokat elképzelni jámbor szerzetesként. Az áldozatok lenyúzott bőrét hordták, nem vágták a hajukat, amiben beleragadt minden vér és minden nap felnyiszálták a fülüket, hogy így hallják meg az istenek üzenetét és ráadásként bűzlöttek, mint a több napos tetem. De Cortez megtalálta a megoldást erre a kérdésre:  természetesen le kellett vágni a hajukat és fehér palástot kellett ölteniük. A papok ledöntötték az áldozati oltárokat és helyükre keresztet helyeztek. Miért tették mind ezt? Cortez állítólag azt mondta a papoknak: Egyétek meg ezt a kenyeret ez a mi Urunk teste és igyátok meg ezt a bort, mert ez a mi Urunk vére. És ezt a papok megértették. Ha embert esznek akkor átszáll az áldozat ereje beléjük; és ha megeszik az Úr testét és isznak a véréből az isteni lényeg válik eggyé velük. A keresztény “áldozáskor” egy Isten ereje lesz övék - szerintük - és ezért persze, hogy bele mentek.

Okos volt ez a Cortez!

Az öldöklés természetesen nem ért véget ezzel. A spanyolok végig meneteltek egész Közép- és Dél- Amerikán, vért és pusztítást hagyva maguk után. Az aztékokból rabszolgák lettek és  halálra dolgoztatták őket. Az azték földekre spanyol telepesek és ültetvényesek érkeztek és a spanyol papok megtérítették az őslakosokat. Lebontották a hatalmas véres piramisokat és … katedrálist építettek helyén.

A nők helyzete az évszázadok folyamán sokat változott. Azért abban egyet érthetünk, hogy a mai világban szabadok vagyunk és nem fenyegetnek minket olyan veszélyek, hogy belehalunk a szülésbe vagy férfi rokonaink döntenek életünkről és halálunkról. A történelem folyamán a nőknek - mint ahogy manapság is- több szerepnek kellett megfelelniük.

Egyszer azoknak, amiket általában női feladatoknak/szerepeknek tartunk, másodszor akár olyan szerepeket is felvállaltak,  amit a férfiak képviselnek. Bizony, mikor a férfiak elmentek a háborúba, akkor az asszonyok és lányok ugyanúgy használták a fegyvereket, mint a férfiak. Nagy tévedés, hogy nem értettek a fegyverekhez.

Képzeljük el, hogy egy olyan világban élsz, ahol ha kilépsz az ajtón, rengeteg veszély leselkedik rád. Akár férfi vagy akár nő, képes vagy megvédeni magadat, mert ez jelenti a túlélésedet. A kelta hagyományoknak kezd mostanában nálunk is  nagy divatja lenni. Mindenhol halogén partikat, marketing akciókat és gyerekprogramokat hirdetnek. Bulinak végül is nem rossz, de az baj, hogy az amerikai giccset vesszük át, amelynek semmi köze az eredeti kelta hagyományokhoz. Viszont ha már a kelta hagyományoknál tartunk, akkor nézzük meg, hogyan válhatott a nőkből kardforgató. Tulajdonképpen ezek az asszonyok sokkal erősebbek voltak, mint a most divatos feministák, mert például egy ír törzsfőnöknek - aki ha nő volt - ugyanúgy menni kellett harcolni, mint a férfiaknak. Ezeket asszonyokat, ha meghaltak, harci kocsiban a fegyvereikkel temették el. Az ír mondákban szerepel egy híres harcos nő, aki a Vörös Macha nevet viselte. Állítólag egész Írországot uralta és egyes történészek szerint valós létező személy volt, nem csak mondabeli alak.

Teuta pedig biztosan egy létező kardforgató asszony volt, aki egy egész törzset vezetett. Körülbelül i.e 71- 83 között rendszeresen irányított tengeri hadjáratokat római és görög települések ellen. A híre annyira rettegett volt, hogy a Földközi - tenger partvidékén lévő városok inkább önként átadták javaikat, ha meglátták a hajójának lobogóját. Végül Róma megelégelte a sorozatos rablásait és egy követet küldtek, aki megfenyegette, ha nem hagy fel ezzel a tevékenységgel Róma haragját vonja fejére. Teuta nem volt egy bizonytalan természetű nő. Egyszerűen megölette a követet. Végül hatalmas római hadsereg kényszerítette békére, de rengeteg kinccsel és egyéb javakkal tért vissza Írországba. Állítólag utána még 15 évig uralkodott.

A kelta asszonyok nem csak harcosok vagy  törzsfők voltak.  Lehettek  gyógyítók, kereskedők, gyógyszerészek is. Az ír törzsek harcos asszonyai tanítók is voltak, de nem írni, olvasni vagy zenélni tanították az ifjakat, hanem harcművészetüket adták át csak a fiúknak. A lányokat külön tanították és állítólag ez egy szabadon választható opció volt számukra.

A fiúknak viszont kötelező volt. A nőkből is válhattak drudiák, bár egy kicsit más volt tevékenységi körük, mint a férfiaknak. Elsősorban a csatában való “szurkolás” volt a feladatuk. Bíztatták, éltették a harcosaikat és gyalázták az ellenséget. Fekete ruhát hordtak, szamócával vörösre festették ajkukat és szemöldöküket, összeborzolták a hajukat és fáklyával a kezükben járkáltat a seregük előtt. A háború istennőit testesítették meg és kifejezetten rémisztőek voltak. Ezek a nők nem harcoltak, az elrettentés volt a feladatuk, úgy mint a férfiaknál a pajzs döngetése a harc előtt. A Háború Fúriái egyszerűen rásegítettek a hangulatra.

A bátor brit nők sem mentek a szomszédba egy kis harciasságért. Úgy mint a az ír kelták papnői, ha harcolni mentek erdei bogyókból vörösre festették a szemüket és körmüket is. A legbátrabb brit kelta nő mégis Boudicca volt. Ez a neve jelentése is. Ő volt aki egyesítette a brit keltákat a rómaik ellen.

Hogy milyen volt Boudicca? Egy római író Cassiu Dio így írja le királynőt:

„Boudica magas volt, félelmetes megjelenése és erőteljes hangja volt. Fénylő hajzuhataga a vállára omlott; gazdagon díszített arany nyakperecet viselt, többszínű tunikát és azon felül vastag köpenyt hordott, melyet egy bross tartott össze. Kezében hosszú lándzsát tartott, mely halálra rémített mindenkit, aki csak ráemelte tekintetét.”

Boudicca története igazából férje, Prasutagus halálával kezdődik. Előtte is már jelentős személyiség volt, férje helyett is ő vállalta fel a konfliktusokat, mert férjura nem szeretett háborúzni. A rómaikkal meg főleg nem. A konfliktust az váltotta ki, hogy Prasutagus a királynő tudta nélkül kötött egy tisztességtelen alkut a rómaikkal. Miszerint, ha ő eltávozik, akkor az Iceni törzs földjeit felosztják a rómaik és  lányai között. Prasutagus sok hibát elkövetett, de talán a legnagyobb hibája az volt, hogy meghalt. Így a rómaik jogosan masíroztak be a területre, hiszen a megállapodás megköltetett. Elözönlöttek a birtokokat és kifosztották azokat.Amikor Boudicca kérdőre vonta a parancsnokot, őt és lányait elfogták.Őt magát megkorbácsolták lányait megerőszakolták. Miután túlélték ezt a rettenetet,  Boudicca  összefogta a kelta törzseket, a rómaik ellen vonult és győzelmet győzelemre halmozott. Elfoglalta a Brit - szigeteken lévő római kolóniákat és nem ejtett foglyokat. Beszámolók szerint főleg a nőkkel bánt nagyon kegyetlenül. Kivégeztette őket, majd testük darabjait a szájukba tömte és végül karóba húzatta a holttesteket, hogy mindenki lássa őket. Állítólag azóta is lehet hallani az áldozatok sikolyait az essexi római települések romjai között. Boudicca Londiniumba (London), majd Verulamiumba (ma St Albans) masírozott, ahol folytatta a rómaik elpusztítását. Mindent összevetve körülbelül 60 ezer emberrel végeztek.

Boudicca győzelmei gyorsan jöttek, úgy tűnt, hogy le tudja győzni a rómaiakat,de Gaius Suetonius Paulinus  a provincia helytartójának serege 10 ezer katonájával szembe szállt vele. 100 ezer brit nézett szembe 10 ezer rómaival. A nagy számok törvénye szerint a kelta királynőnek jósolnánk a győzelmet, de a rómaik oldalán volt egy nagyon nagy előny: ez pedig a fegyelem. A kelta sereg nem volt fegyelmezett és a szokásos lehengerlő technikával rohanta le a rómaikat, ami nem azt az eredményt hozta, amit reméltek. Az eredmény : elsöprő római győzelem lett. Tacitus szerint a összesen 80 ezer brit harcos halt meg. Tehát ez azt jelenti, hogy átlagban 1 római katona 8 britet vágott le.  A rómaiak a taktikának és az edzettségnek köszönhetően megnyerték a csatát. Tacitus szerint Boudicca megmérgezte magát; Dio Cassius elmondása alapján betegségben halt meg- majd fényűző, de titkos temetésben részesült.

Boudicca vereségének helyszíne ismeretlen. A londoni legenda alapján ez a londoni Kings Cross közelében volt (a Battle Bridge Road közelében levő utca), és magát Boudiccát a Kings Cross pályaudvar peronjainak egyike alatt temették el (különböző források szerint a nyolcas, kilences vagy a tízes peron alatt lehet a nyugvóhelye).

A harcos királynő - aki Tacitus szerint e szavakkal vezette csatába a népét: „Győzzetek, vagy vesszetek; én asszonyként ezt fogom tenni, de ti, férfiak, tovább élhettek a szolgaságban, ha akartok.”- már I. Erzsébet -egy másik nagy királynő- idejében is jelkép volt, majd a viktoriánus Anglia emelte fel újra szabadságharcosként, aki életet adta a hazájáért az idegen, elnyomó hatalommal szembeszállva.

Egyik kedves barátom mesélt el egy érdekes történetet a munkahelyi pletykáról és a konfliktuskerülő vezetőről.  Lehetne ez az elbeszélés, akár tanmese is, de az igazság az, hogy ez a mai valóság. Az általa ismertetett tények nagyon is valósak, annyira  hogy most megosztom veletek. Íme a história, amelyben nincs varázslat, se megmentő sereg csak a munkahelyi morál hiánya és a közöny birodalma.

"Mivel „ofisz sztori” vagy, ezért most elmesélnék egy történetet arról, milyen a kollegialitás és munkahelyi morál manapság. Sok munkahelyen erről kéne inkább beszélni, nem pedig a szőnyeg alá söpörni, mert szerintem eléggé súlyos következményei vannak a dolognak...

A sztori nagy vonalakban annyi, hogy egy kisebb cégnél dolgozom, ahol van egy eléggé szétszórt kolléganőm. Imádjuk meg minden, de ha valakit állandóan baleset ér, az ő. Múltkor is sikerült valahogy „beleesnie” az iratmegsemmisítőbe. Nem tudjuk hogyan történt, mert ő nem emlékszik és senki nem volt vele akkor még az irodában (a kolléganő előbb akart hazamenni, ezért bejött korábban, 7 órára dolgozni). A munka kezdést hivatalosan háromnegyed nyolc. Ebben az időpontban járunk dolgozni papíron, de ezt mindenki lazán kezeli, van aki előbb, van aki később ér be, amíg a munka elvan végezve ez senkit nem érdekel, még a főnökünket sem. Tisztában van a helyzettel, tekintve, hogy ő sem ér be pontosan és semmit sem csinál pontosan (ez megérne egy külön sztorit, lehet ezt is leírom egyszer  ).

Kolléganőm szétkaszabolta kezét a géppel, és sok vért veszítve ájultan feküdt az irodában, állítólag sokkos állapotban.  Az volt a szerencséje, hogy van egy sztahanovista kollégánk, aki már 7:45 előtt nem sokkal beért és időben megtalálta. Ő viszont eléggé megijedt a látványtól (gondolom), mert első felindulásból nem mentőt hívott vagy a recepciót, hogy hívjanak mentőt, hanem minket, többieket kezdett el szólítgatni, hogy segítsünk. Körbe ment a szobákban, de hát nem igazán talált senkit, de 1-2 perc múlva leesett neki hogy intézkedni kéne és hívta a mentőket. Kolléganőm jól van, mindenki jól van, és a történtek senkinek sem a hibája, hiszen ahogy kolléganőm is fogalmazott, valószínűleg ő volt a bamba és így történt a baleset.

A sztorinak a mélypontja, ami miatt kiakadtam, az volt, hogya kolléga, aki megtalálta a sérült hölgyet nem tudta itt lezárni a történteket, hanem bement a főnökhöz panaszt tenni, amiért 7:45 környékén nem volt bent még senki!!! Konkrétan bemószerolt akit tudott, mintha a történtek bárkinek is a felróható lett volna!!!!

A főnököm, az az áldott marha meg mint mindig, most sem tudta lekezelni a helyzetet, és szépen elbeszélgetett mindenkivel akit a kolléga megemlített, fenyegetőzött (ha épp olyan hangulata volt, mert több napig tartott a kínvallatás), vagy gyorsan lezavarta a dolgokat, ha épp sürgette az idő. Mivel nem ez volt az első ilyen egymás bemártogatása a főnöknél, és a munkahelyi légkör kezd egy háborús fronthoz hasonlítani már hónapok óta, volt egy értekezletünk nem rég, ahol (elméletileg) kibeszélhettük a problémáinkat egymással, a főnökkel, a céggel, mindennel kapcsolatban. Már aki ki merte nyitni a száját, mert persze a bagázs 80%-a behazudta, hogy ők boldogok és senkivel nincs bajuk – szemtől szemben, mert a hátuk mögött ők is kibeszélnek mindenkit...

Én felhoztam, hogy ne várjunk kollegialitást és csapatmunkát, ha pletykákkal és egymásra mutogatással szórakoztatjuk a főnököt, mert így csak annyit érünk el, hogy senki nem mer semmit tenni, senki nem bízik már senkiben és mindenki hátba támad mindenkit, hogy nehogy ő kerüljön a szőnyeg szélére. Megkértem a főnököt, hogy azonnal tegyen valamit ez ellen, mire mi volt a válasz?

Pletyka mindig mindenhol van, ő nem tud mit kezdeni a helyzettel!!

Hát basszus! Te vagy a főnök!! Még én, feláldozható és lecserélhető kis dolgozó is tudom, hogy ha valaki, akkor csak is Te tudsz tenni az ügy érdekében! HOZZÁD mennek be az emberek árulkodni, a TE REAKCIÓIDTÓL függ, hogy mi fog történni ez után!  Ha egy pletykára hivatkozva szőnyeg szélére hívsz valakit, és még el sem árulod, hogy ki köpte be őt, akkor igen is keményen benne vagy a problémában, sőt Te vagy az egyik okozója! Eláruljam mit kéne csinálnod Te nagyon okos??

Tessék:

1. Pletykaellenes célgpolitika: hangsúlyozd ki és a tetteiddel is képviseld azt, hogy aki pletykálkodik az büntetést kap – és ne azt büntesd akiről a pletyka szól Te állat!!

2. Ha valaki bejön az irodádba, hogy „Képzeld XY ezt tette/mondta”, akkor kérdezd meg, hogy ezt megbeszélte e már XY-nal. Ha azt mondja nem, zavard ki a picsába, hogy azzal beszélgessen, akivel baja van, ne veled, mert ez pletykálkodásnak és szarkeverésnek minősül.
    
3. Ha azt mondja megpróbált beszélni XY-nal de nem lehet, akkor meg hívd be az érintettet az irodádba! Ne úgy beszélgess valakiről, hogy az nincs jelen, mert akkor egy egyoldalú sztorit fogsz hallani, ami szintén szarkeverés szerintem!
    
4. Neveld bele a kollégáidba, hogy egyedül nem mehetnek eléd, ha valakivel problémájuk van, hanem ők fogják kézen az illetőt és vigyék magukkal, de csak is akkor, ha négyszemközt nem tudták megoldani a konfliktust.
    
5. És végül, ha valaki gerinctelen módon, a másikat kibeszélve akar nálad pontot szerezni, azt figyelmeztesd, hogy itt ez nem szokás és még két húzása van, utána repül vagy valami egyéb bünetést kap. Ismét: ne a pletyka áldozatát büntesd, hanem a szarkeverőt!!

Szerintem ezek használható megoldások lennének, de mikor elmondtam őket, akkor az volt a reakció, hogy nem rossz ötlet, de ide új dolgokat nem lehet bevezetni, mert túl régi motorosok a dolgozók. Nem fogadom ezt el kifogásnak, tekintve hogy annyira rossz már nálunk dolgozni, hogy az elmúlt félévben 4-en mondtak fel, tehát lassan új gárda lesz nálunk... Mindegy, én nem értek hozzá, ha értenék én vezetném a céget valószínűleg. De gondoltam elmesélem, hátha máshol is problémát okoz a pletyka és valaki talált már megoldást rá, szívesen venném az ötleteket! "

A Szemközti Szörnyszomszéd érdekes megnyilvánulása az evolúciós zsákutcának.  Nem egy fantom, se nem egy különleges zseniális gonosztevő. Ő maga az élet szarkasztikus eredménye.


Élettere széles. Megtalálható a panelokban, a körfolyosós házakban, a kertvárosban és mindenhol,  ahol az emberek csoportba tömörülnek és hajlékot építenek. Egyedei előbb vagy utóbb feltűnnek jellegzetes kommunikációjukkal-jobb helyen ezt stílusnak neveznénk-, de ebben a formában inkább a stílus reciprokára érdemes gondolni. Folyamatosan figyelnek és várnak a megfelelő pillanatra, mikor normális fajtatársaikat simán sarokba szoríthatják dicstelen tettükkel. Bár ők úgy gondolják ez a helyes, de a fajta jellegzetessége a csőlátás és az ostobaság, ezért remélem megérti mindenki, hogy teljesen fölöslegese mélyre ható szociálpszichológiai kutatást végezni ez ügyben.

A történet, amit elmesélek,  annyira lehetetlen- és amelynek persze egyik gyújtópontja a Szörnyszomszéd-  hogy szerintem elsőre senki sem hiszi el, de ez egyben a bizonyíték is lesz arra, hogy a  Szörnyszomszédok igenis léteznek. Nem olyanok, mint a Yeti,  Nagyláb vagy Nessie. A Szörnyszomszédok valóságunk szülöttjei, akik belevájják horgas karmukat életünk szövetébe és szomszédaik idegrendszerébe.  A mi Szemközti Szörnyszomszédunk első látásra semlegesenek tűnik, de egy rossz helyen parkoló autó előhozza a bestiát belőle vasárnap reggeli dudaszóval és közterületessel egy csomagban. Felkelek kinézek az ablakon. Kíváncsi vagyok az evolúció fekete humorának következő akciójára. Szürreális kép tárul szemeim elé. A Szörnyszomszéd magából kikelve pattog és kiabál a „kertváros rendjéről és a szolidáris szomszédi viszonyról” áldozatával, aki egy szál köntösben és sokkban várja, hogy felébredjen a rémálomból.
 

Összefoglalva köpni –nyelni nem tud a döbbenettől.
 

A Szörnyszomszédok ilyenkor érzik magukat igazán elemükben és csak fújják az egetverőbbnél egetverőbb hagymázas hülyeségeiket. Azt hiszem, ettől boldogok.

A szerencsétlen, normális ámde új szomszéd  leparkolt éjjel a Szörnyi anyósának kapuja elé – aki amúgy egy kedves idős hölgy,akinek van garázsa, a garázsban van autója is, csak nem vezeti, mert nincs jogosítványa. Bizony, erre vetemedett, mert a saját kocsibejáróján egy irdatlan méretű konténer várta a hajnalt. A hétfőit, amikor majd elszállítják.

A szerencsétlen, normális ámde új szomszéd építkezik, felújít, átalakít. Házat, kertet, kaput, ezért a konténer. És ezért úgy gondolta, arra a pár éjszakai órára megáll a szomszédja (a kedves idős hölgy)  előtt, és  reggel majd keres egy jobb helyet az autójának. Nem akarta örökre az idegen kapubejáróban hagyni. Viszont reggel megérkezett a vő,  aki a mi bejáratott Szemközti Szörnyszomszédunk, igaz nem autóval, mert -milyen véletlen- épp 2 házzal odébb lakik. Bement a garázsba, majd idősíkunk eme pillanatában a megoldások végtelen tárházából kiválasztotta azt az opciót,hogy rákönyököl a dudára. 

Vasárnap reggel 7:00 –kor.

Ez bárminemű pszichózis magas fokozata ám!

Visszatérve Új Lakóhoz: próbálta neki elmagyarázni- miután az első sokk után a cselekvésre szánta el magát, mert észlelte, hogy a dudálósnak bizony üzemzavara támadt a központi idegrendszerében- hogy elviszi a kocsiját és elnézést kér, de nem érti ezt a hangnemet. Vele lehet beszélni hiszen normális felnőtt emberek vagyunk( a kis naiv).  Ha szükséges, máris arrébb áll, hogy a gyalog érkező Szörnyszomszéd-ha netán óhajtaná-a 30 méterrel távolabb található garázsából bármikor áthozhassa az anyósa kertjébe a saját autóját.

A Szörnyszomszéd már érezte a diadal ízét, örömét, az összes  harsonát, melyek az ő tettét dicsőítik.

Elővette a mobilját, meglengette és máris jöttek a közterületesek egy kis közös bosszú-dömpingre meg egy nagyobbacska pénzbírságra. Az én értem, hogy a „ hatalom célja a hatalom maga”, de ez már túl ment mindenen. A legszebb az egészben, hogy esze ágában sem volt a saját kocsiját az anyósa kertjébe bevinni. A Szörnyszomszédok mindenhol ott vannak, lapulnak, lélegeznek, lesnek az alkalomra.

Ne adjunk alkalmat nekik. Adjunk nekik!

A távol keleti sportokkal kapcsolatban, szinte mindenkinek a harcművészetek és az aktív meditációs mozgások jutnak eszükbe. Ha ezt az elképzelést követnénk, akkor azt feltételezhetjük, hogy például minden japán ért a harcművészethez, mert végül is ez a szamurájok hazája.

Léteznek más sportok is,amik elsőnek elég furcsának,veszélyesnek és így nézve viccesnek tűnnek. Ilyen BO TAOSHI is. Elsőnek a rögbi, az adj király katonát függőleges verziójának és a csoportkohéziót növelő közvetlen bunyóra hasonlít.

A csapatsportokra visszatérve, ezek a sportok mindegyike a csatáról, a harcról és a vadászatról szólnak. Van két csapat, amelynek az a feladata, hogy legyőzze- bizonyos kereteken belül - a másikat. A labda a vadászatot, pontosabban a zsákmányt szimbolizálja, ez emeli a tétet, mert így nem csak egymásra kell figyelni, hanem a prédára is.

A Bo-TAOSHI- ban,  igaz nincs labda, de van egy oszlop csapatoknál. 

Röviden a játékról:

Itt az oszlop a várat vagy bázist jelképezi a tetején ül az "irányító". A védő dolga, hogy megvédje az oszlopos tagot a lerántásról. A támadók értelemszerűen az ellenkezőjére törekszenek. 

A csapatok létszáma elég nagy: két 150 fős csapat versenyzik . 

A támadók feladata, hogy megrohanják az ellenfél táborát és ledöntsék a zászlórúd gyanánt szolgáló faoszlopot. A védők feladata az, hogy az ellenfél támadó csapatát megakadályozzák ebben. A támadóknak 3 perce van arra, hogy a védekezők rúdját legalább három másodperce megdöntsék, a dőlésszögnek minimum 30 foknak kell lennie.

Ez látszik a viedóban is,hogy tényleg nem viccelnek! 

Érdekességként meg kell említeni, hogy 1950 -es évektől játszák a BO-TAOSHI -t ,az igaz ezt a csapatsportot  katonai akadémián találták ki,de középiskolákban is rendszeresen gyakorolják. Nagyon lényeges viszont,hogy nincsenek szabályok.

Lehet ütni,rúgni,vágni és földre rántani a másikat. Tehát feltétlenül szükséges hozzá a jó fizikai állapot, a védőfelszerelés és valamilyen küzdősportos múlt, mert simám fejbe rúgnak.

​

Tehát, ha valaki elég bátorságot érez  egy ilyen típusú dzsemborira,feltétlenül készüljön fel a koponya CT-re, agyrázkódásra, borda és izom zúzódásra, de az élmény feledhetetlen lesz.

A szerencse szorosan összefügg a különböző típusú babonákkal és hiedelmekkel. A szerencse nem csak egy szó, hanem bizonyos rituálékat foglal magában vagy magát a fogalmat rendelik hozzá tárgyakhoz, növényekhez és állatokhoz. A maneki-neko (japánul: 招き猫) szobrocskája szinte , minden japán üzletben, háztartásban, munkahelyen és sportközpontban megtalálható. Feladata, hogy szerencsét, bőséget hozzon gazdájának, illetve megvédje a bajtól. Ez a cica nagyon cuki: kis fehér mancsával- de lehet fekete is, mert a fekete  maneki-neko plusz szerencsét hoz - integet a világba, így hívja be a szerencsét. 

Viszont létezik egy olyan macska is, ami pont az emberek szerencséjét lopja el. Bizonyos éjszakákon, amikor a Hold a Földre ásít, alakot ölt egy sötét kreatúra, amely az emberek lelkére, húsára és  szerencséjére is  éhezik. 

Ez az időszak a Bakaneko ideje. 

(Képre kattintva galéria nyílik.)

A férfiak kezdetektől fogva szerették összemérni az erejüket. Akár sportról, barátságos bajvívásról vagy a becsületük megvédéséről van szó. A párbajok nem csak a 17. és 19. század között voltak népszerűek, hanem már az ókorban is megverekedtek egymással, akár puszta kézzel vagy fegyverekkel is. Mindennel lehet párbajozni - lándzsával, késsel, tőrrel, pisztollyal - viszont, ha elegánsan szeretnénk megvédeni a becsületünket, akkor érdemes inkább kardot ragadni.

A kard nemes és stílusos fegyver, amely a vitézséget és a bátorságot hivatott szimbolizálni.

A 19. században is tartotta - sőt még a 20. század elején is - pozícióját még a pisztolyok mellett is.
A kard által vívott becsület harcok kedveltek voltak a katonatisztek, nemesek, üzletemberek és még diákok körében is. A “párbajképesség” nélkülözhetetlen volt  a társadalmi megbecsüléshez. Magyarországon és Európa szerte szinte központi kérdés volt ennek a képességnek a megléte, hogy képes-e az adott úriember párbajozni avagy sem. Erre azért volt szükség, mert a párbajkódexek is megkövetelték - minden ország rendelkezett saját kódexszel - hogy a résztvevők  a vívásban és kardforgatásban kellően jártasak legyenek. Ennek az volt az oka, hogy nem szerették volna, hogy párbaj rítusa komédiává fajuljon. Ugyanis az akkori kor szelleme szerint a kardvívás “erősíti a szívet, a figyelmet  és edzetté teszi a testet”.  Másként megközelítve, a párbajképesség szinte kötelező formája volt  a társadalmi elvárásoknak.  A fegyveres elégtétel egy rítus volt, amelyet mindenki követett és bármilyen sérelemnek az orvoslására szolgált. Legyen szó a hölgyek becsületének megvédéséről, a kártyaasztal felett szerzett sérelmekről, régi családi viszályról vagy becsületsértésről.

Aki elmulasztotta a  megfelelő fellépést a sértést követően, az tulajdonképpen köddé vált a többiek számára. Nem hívták meg a társadalmi eseményekre, így tulajdonképpen nem tudott tovább lépni és haladni. Ezért volt az, hogy szinte mindenki  felvette a kesztyűt, mert jobb volt becsületben meghalni, mint szégyenben maradni.

Apropó halál:

a párbajok lényege nem az ellenfél halála volt - persze rengetegen haltak meg a párbajok alatt vagy utána fertőzéstől vagy súlyos sérülésektől - hanem egyszerűen a legyőzése. Általában az első vérig ment a folyamat vagy addig, míg valamelyik fél fel nem adta.  A biztonság kedvéért létrehozták - ahogy már említettem- az úgynevezett párbajkódexet, amelyben használati utasítást fogalmaztak meg a férfi becsület megvédése érdekében.

Megtalálhatóak benne - országonként más szabályok szerint - azok a fogalmak, amik egy kiadós és jól leszervezett párbajhoz kellenek. Tehát belefoglalták a törvényekbe, hogy mi tekinthető  a párbaj okának, milyen kihívást lehet elfogadni, a párbajsegédek személyét és számát, a segédek tárgyalási technikáit. Erre azért volt szükség, mert a résztvevő felek nem tárgyaltak közvetlenül egymással, hanem csak a segédeken keresztül. A kódex meghatározta még a tanúk számát és a választható fegyvernemeket is. Ha a kardokra esett a választás, akkor arra is volt szabály, hogy a vívás rendje hogyan történjen. A párbajkódexek törvényei kimondják, hogy a párbaj függetlenné és erőssé teszi a férfiakat , mert átveszi a törvény helyét  ott, ahol az csődöt mondott.

A párbajokat - függetlenül a kódexektől és szabályoktól - mindenhol büntették, így Magyarországon is. Általánosságban elmondható, hogy a párbajokról szóló törvényeket sem a társadalom sem pedig a jogalkalmazók nem vették komolyan. Sokan még a 19. század végén is úgy vélekedtek, hogy aki előre megfontolt szándékkal, a párviadal szabályainak megtartása mellett embert öl, az nem gyilkosság. A törvénytelenség megléte azonban nem akadályozta meg országunk férfiait, hogy  gyakorolják a magyar virtust. Mert gyakorolták, költőink, politikusaink és történelmi  személyiségeink is.

A 19. század vége az egyes közéleti megfogalmazások szerint a „párbajmániások” kora. Clair Vilmos író és nemesi származású párbajszakértő véleménye nagyon jól tükrözi a kialakult helyzetet: ”nincsen még egy nemzet a világon, ahol annyi becsületbeli ügyet intéznének el lovagias úton, mint éppen nálunk Magyarországon!” Érdekes megállapítása volt még az is, hogy a párbajozás visszaszorítja az öngyilkosság divatját. Szerinte, ahol a párbajozás kényszere fennállt, alig lehetett hallani mérgezésekről, öngyilkosságokról. Bár kritikusai szerint a párbaj volt egyenlő az öngyilkossággal.

1836-ban Wesselényi Miklós az ellenzék vezérszónokaként olyannyira kiváltotta az udvar haragját, hogy Metternich úgy döntött, párbajban látja el az erdélyi arisztokrata baját. A császári hadsereg legkiválóbb vívóját, Wurmbrandt Ottót jelölte ki az osztrák kancellár. Wesselényi akkora csapást mért ellenfelére, hogy az ugyan kivédte az ütést, de a markolat nem tudta felfogni a vágást, eltört, és Wurmbarndt négy ujját tőből metszette le Wesselényi.

Ezáltal az osztrák tiszt harcképtelenné vált, s a párbaj véget ért.
 

Forró Elek 1848–49-es honvédezredesről írja Szinnyei József életrajzi lexikonában: „Megszámlálhatatlan sok párbaja volt s azokban mindig győzedelmeskedett. Soha ki nem hítt senkit, de ha kihívták, nem kerülte a párbajt. S a vas óriásnak mintha csak gyöngéd szíve lett volna, ellenfelét párbajban soha nem ölte meg.” Jókai Mór is szeretett párbajozni. Megvívott Bulyovszky Gyulával karddal, Pulszky Ferenccel pisztollyal. Bulyovszky megsebesült, Pulszky sértetlen maradt. Egy romantikus írótól nem is várunk mást.

A hagyomány szerint Bolyai János mérnökkari tisztként egyszer konfliktusba került egy nehézlovassági ezred teljes tisztikarával, aminek eredményeként mind a tizenhármukat kihívta kardpárbajra.

Herczeg Ferenc, a mára szinte elfeledett jeles író haláláig őrizte a lelkében egy fiatal honvédtiszt képét. A húszas éveiben járó Sipos Istvánt egy ostoba szokás miatt küldte a halálba, s a sors akaratából még azt is végig kellett néznie, amint az özvegy édesanyja egyetlen fiaként meghalt katona koporsóját az ablaka előtt vitték ki a temetőbe. A bíróság tettéért négyhavi államfogházra ítélte, amit Vácott, de a börtön helyett a foglár házában kellett kényelmes körülmények között letöltenie. Ugyanis a halálos párbajért ennyit szabott ki az akkori törvény, már ha a szabályok szerint zajlott. Egyébként közönséges gyilkosságként ítélték meg, s ennek megfelelő büntetés járt érte. Igaz, a tiszt helyett ő is ottmaradhatott volna a verseci kaszárnya padlóján, de egy balszerencsés hónaljvágás, amit ráadásul a jelen levő orvos is elügyetlenkedett, a fiatalembert a túlvilágra, ellenfelét pedig örök lelkifurdalásba kergette. Az egész tragédia egy nevetséges báltermi összeszólalkozás miatt történt, amit két szóval el lehetett volna simítani, ha nem köti őket gúzsba egy őrült elvárás.

Olyan is akadt, hogy a tudatlansága mentette meg valaki életét. A párbajszokások szerint kardpárbajnál annak, aki nem tudott vívni, egy évet és egy napot adtak a felkészülésre, hogy némi tudás birtokában állhasson ki ellenfelével, ami persze édeskevés volt egy gyakorlott verekedővel szemben. Az egyik ilyen ügyfél minden mindegy alapon mégis pástra lépett anélkül, hogy életében egyszer is kard lett volna a kezében, s már az első összecsapásnál legyőzte ellenfelét, akit pontosan a vívótudása sodort bajba. A beidegződött fogások ismeretében nem tudta értelmezni a másik által művelt eszement csapkodást, s beleszaladva annak a kardjába,  jobblétre szenderült.

Tehát a bajvíváshoz, nem csak gyakorlás, fizikai és szellemi edzettség szükséges, hanem zsigerből jővő  mázli is.
 

Az egyiptomi piramisok évszázadokon át rengeteg kérdést vetettek fel. Az ókori Egyiptom maga a misztikum, rengeteg istenével,  halottkultuszával és a múmiák bebalzsamozásával. Egyiptommal a görög történetírók is előszeretettel foglalkoztak, de  még a Római Birodalom idején is kedvelt célpontja volt az ókori turistáknak, annyira, hogy konkrétan a Gízai piramisokhoz - mint manapság is - szervezett  utakat vezettek.

Még az egyik legfontosabb istennő Ízisz kultuszát is átvették és a kereszténység felvételéig rendszeresen hódoltak is neki.

A kereszténység hajnalán és a középkorban az iszlám hódítás miatt kerültek a keresztény királyságok kapcsolatba Egyiptommal a keresztes hadjáratok révén, aminek Szaláh ad-Dín, azaz Szaladin vetett véget, megalapítva az Ajjúbida-dinasztiát.  A piramisok újra a 18. század végén kezdtek érdekessé válni Európa számára, Napóleon 1798 augusztus 12. -én maga is ellátogatott a Kheopsz piramishoz és állítólag nagyon érdekes élményben volt része: meglátta a jövőjét. Igaz, ez csak legenda, de Napóleon rengeteg műkincset és szakrális tárgyat hozatott Franciaországba. Egyiptomot később a Brit Birodalom 1882-ben gazdasági megfontolásból - egyszerűen féltették a Szuezi - csatornába fektetett pénzüket - gyakorlatilag meghódította és átvette Egyiptom kormányzását. Ahogy a britek betették törvényesen a lábukat, kvázi okkupálták a területet, megkezdődött a múmiák enteriőr- szerű és egyéb módú  felhasználása és szállítása az anyaországba.

Az ókori egyiptomiak hite szerint egy nap eljő a világvége és akkor mindenki átköltözik a túlvilágra. Viszont ehhez a hosszú úthoz - mert bizony szörnyekkel és mérges kígyókkal körülvett keskeny mezsgyén kell haladni a halhatatlanság felé - szükségük van a testükre és ha az elrohadt, lőttek az örök életnek. Az ország éghajlata a legjobb a múmiák elkészítésének és ezért is marad fent - túlbuzgó sírrablók ide  vagy oda - ilyen sok  múmia. A viktoriánus Angliában konkrétan múmiagyűjtési láz indult be.

Az igaz, hogy az iszlám és a kereszténység (kopt) megjelenésével ez  a technika feledésbe merült, de nem hiszem, hogy Kemet népe ( ahogy az egyiptomiak hívták magukat és országukat)  arra számított volna, hogy őseik múmiáit különböző módon használják fel a ködös Albionban. Megértem, hogy kellett valami izgalom a viktoriánus kor hölgyeinek és urainak, de hogy az angol hidegvért múmia testrészekkel hevítsék fel a hideg és nyirkos estéken, az azért kemény. Bizony tűzifának használták őket, mikor az 1800-as évek közepén lecsökkent az áruk, mert telítődött a múmia-piac.

Mikor teljesen elvesztették az  értéküket, akkor mozdonyokat is fűtötték velük, mikor a fa és a szén hiánycikk volt, így olcsóbban lehetett üzemeltetni a mozdonyokat.

Hogy ez miért történhetett ?

Az angolok meg voltak őrülve a bebalzsamozott holtestekért vagy annak kicsomagolásáért. Egy híres akkori sebész Dr. Pettigrew a Sebészek Királyi Kamarájának oktató termében rendszeresen szervezett múmia -kicsomogolós estéket. Szinte minden előadására elkelt minden jegy, mint egy jó kis Shakespeare darabra. A múmiák közönség előtti elemzése és kibontása igazi társadalmi esemény volt.

A jegyek árában, ha már színházi hasonlatnál maradunk, benne volt a múmiapremier utáni közös pezsgőzés, süti és szendvics majszolgatás is. A doktor olyan hírnévre tett szert, hogy Hamilton hercege egy ilyen esemény után felkérte a kedves sebészt, hogy halála után balzsamozza be és készítsen belőle is múmiát. Természetesen ez a herceg halála után meg is történt, bár még nem nyitották fel a koporsóját (ami egyiptomi stílusban készítettek el ), így nem tudhatjuk, hogy a doktor jó munkát végzett vagy nem. Az ilyen ipari felhasználás vezetett a múmiák tüzelővé válásához, de nem csak a folyamatos bemutatók miatt történt mindez, hanem egyéb felhasználásuk miatt is.

Hogy mire használható még egy múmia?

Szépségipari alapanyagként.

Összeőrölték és púderként használták a hamvakat és nem csak a nők, hanem a férfiak is. Az öregedés ellen a bebalzsamozott öröklét csodás hatását szerették volna elérni, de készítettek belőlük orvosságot is.  A 17. századtól  a múmiákat felaprították és gyógyszerként kanalazták bele a betegekbe. Igazi univerzális szer volt : gyógyítani lehetett vele csonttörést, gyomorbántalmakat és a megfázást is. A 16 századtól egészen a viktoriánus korig annyira nagy számban hagyták el az országot  a múmiák, hogy az egyiptomi kormánya 19. században már megtiltotta az exportot. Több se kellett, létrejöttek a hamisítványok, amiket múmiagyárban gyártottak, további gyógyszerészeti és szépészeti eljárások érdekében. Az őrölt múmia port még a festékekhez is hozzákeverték, mert hitték, hogy így jobban szárad és hosszabb ideig nem kell újra tatarozni. Végül is, ha 5000 évig kitűnő állapotban megőrződött az idő folyamán, talán a logika érthető.  

Egyben is használtak múmiát, például szobadísznek (egy kart, lábat,fejet).  Gyakran lehetett látni az 1800 - as évek közepétől csinos vitrinben tárolt múmia darabokat, néha egy teljes múmiát, ami a szalon dísze volt. Ha tulajdonos kisebb testrészeket preferálta, annak helye rendszerint a kandallón volt, hogy a vendégek és családtagok megcsodálhassák.

A papírgyárosok is felfedezték a múmia bizniszt, mert a rongyokból készült papír mindig is kiváló minőségűnek számított.

Tulajdonképpen ez egy kezdetleges újrahasznosítás volt, mert a múmiáknak valamikor 20 méter hosszú vászon állt a rendelkezésükre, hogy az öröklétbe csomagolják őket. Ezeket a múmiákat később Amerikába importálták Anglián keresztül, hogy ott fertőtlenítsék az anyagot és papírt nyomtassanak belőle. Ha a kötözőpólya túlságosan szennyezett volt, akkor kitisztították és a henteseknek és fűszereseknek adták el ezeket az anyagokat, amikbe az árut csomagolták. Végül is előző gazdáját  is jól konzerválta, így a vevőknek nem lehetett panasza, hogy nem friss az áru.  

Sokáig nem lehetett ezt az ipart űzni, mert kitört egy kolerajárvány, amiért a Made in Egypt alapanyagot tették felelőssé.

Minden kornak meg van a maga őrült divatja. Van amikor a tamagocsiért, pokémon go-ért rajonganak az emberek vagy csinálnak olyan őrült dolgokat, mint az  owlingozás.  A múltkor embereinek egy része a múmiákért rajongott.

Lehet úgy tűnik, a divat hóbortok változnak, pedig nem.

Ahogy a rómaik nagyon  találóan megfogalmazták:

Nil novi sub sole. Nincs új a nap alatt.

Tényleg nincs, csak a körítés változik.

Adók. Amit kivetnek és beszednek.Jobb esetben tudod, hogy miért adózol és azt, hogy az adód mire kell. Aztán, ha mélyebben belemerülsz az adózás miértjeibe, akkor döbbensz rá, hogy olyan fura és néha kifejezetten fölös adónemek vannak (valamelyiknek a neve konkrétan nonszensz, mint például a Innovációs járulék, Kamarai hozzájárulás vagy a Kulturális adó ), amelyek nélkül egyszerűbb lenne mindenki élete.

Én nem vagyok adószakértő, tehát a bejegyzésem sem  százalékokról vagy adónemek elemezgetésről fog szólni, hanem a legfurcsább és elképesztőbb adókról. Azok neveiről és alkalmazásáról. Időn, téren fogok áthaladni és földrajzi határokat fogok átlépni, hogy bemutassam; régen és most is milyen kreatív módon vegzálta az állam a polgárait.

Pecunia non olet

Avagy a pénznek nincsen szaga. Az idézet Vespasianus császár nevéhez fűződik, aki  a nyilvános illemhelyeket megadóztatta. Így pótolva a kincstári hiányt, és még csavart is  egyet a dolgon. Ugyanis nem csak a nyilvános  toaletteket  adóztatta meg, hanem a folyékony emberi végterméket, a vizeletet is.  

Hogy miért tette mindezt? Szerte a Római Birodalomban rengeteg fürdő és nyilvános wc épült, így a nagy számok törvénye értelmében rengeteg pénzt be lehetett szedni. A vizelet viszont nagyon kelendő “ipari alapanyagként” szolgált rá, hogy megadóztassák. Az emberi pisit az ammónia tartalma miatt felhasználták a mosáshoz, kelmék festéséhez és egy igen bizarr dologhoz: a bőrbarnításhoz. Képzeljük el, hogy nem szoliba megyünk, hanem megfürdünk egy adag húgyban. Guszti.

A rómaik mindig is pragmatikusak álltak hozzá az élethez. Ha egy rabszolga elég pénzt gyűjtött össze, hogy megváltsa a szabadságát, akkor rögtön csengethetett az állam bácsinak is. Nem csak a saját életének az árát, hanem azt a díjat is, amit a nagy Római Birodalom rabszolga-felszabadítási adónak hívott. A rabszolga mint befektetés, így többszörösen megtérült. Ebből is látszik, hogy a kapitalizmust nem a múlt században találták fel.

A svédcsavar

A svédek sem mennek a szomszédba ötletes adók kitalálásában. A most következő adó precedens értékű, mert most is alkalmazhatják. Ez pedig a babanév - adó, ami tulajdonképpen egy keresztelési adó.  

A svédországi adóhivatal feladata, hogy gyermek nevét 5 éves koráig elfogadja és ha  nem teszi, akkor a szülők elég sokat fizetnek a svéd koronának. Ennek összege 7700 svéd korona, – forintra átszámítva – 250 ezer forint.

A orosz medve bundája sem az övé

Nagy Péter cár 1698-ban bevezetett egy igen szőrszál hasogató sarcot. A szakáll adót azokra a férfiakra rótták ki, akik a régi orosz hagyományokat követték, tehát nem voltak hajlandóak levágatni arcszőrzetüket. Választaniuk kellett: olló vagy plusz adó.  Az intézkedésnek nem is inkább a több pénz begyűjtése volt a célja, hanem az ország “nyugatibbá” nevelése.

Nagy Péter álma az volt, hogy Oroszországot, mind kultúrájában, mint életvitelében Franciaországhoz hasonlóvá tegye. Ezért találta ki a szakáll adót, amelynek értéke 50 rubel volt.  Hogyan tudták a férfiak igazolni később, hogy az adót megfizették?

A szakállas férfiak, miután befizették a kincstárnak a díjat, kaptak egy pénzhez hasonló érmét. Ha az adóellenőr megjelent, ezzel tudták igazolni magukat. Viszont ha elvesztették, vagy nem fizették meg azt, ami a cáré, akkor a kényszer-borotválás tortúráját  kellett elszenvedniük.

A ködös Albion  közterhei

A britek mindig képesek meglepetést okozni nekem. Például itt van a földigiliszta futtatás vagy a sajtkergetés, lehetőleg egy  irtó meredek domboldalon véghez víve a műveletet. Az adóikkal sincsen másképp.

1660-tól egészen 1689-ig dívott a kandalló adó és emiatt, hogy ne kelljen fizetni, rengeteg házban befalazták ezen tűzrakóhelyeket. Miután ezt eltörölték, megérkezett még egy gyöngyszem : az ablak adó. Igen, minden házat, viskót és palotát megadóztattak ablak ügyben. Az adóbehajtóknak egyszerű dolga volt: megszámolták hány ablak van a házon. 10 ablak alatt 2 shillinget, 10-20 ablak között 6 shillinget, 20 ablak felett pedig 10 shillinget kellett fizetni. Ennek az lett az eredménye, hogy az angol otthonok kevés ablakkal épültek és ez súlyos egészségügyi kockázatot jelentett.  

Ezt az adót 1850-ig megtartották.

Voltak még sokkal érdekesebbek sarcok is. Valahogy az 1700-as években években imádták az enteriőr adókat, mint a tapéta- szőnyeg-vagy a gyertya adó. Megadóztatták a divatkellékeket is. Létezett kalapadó, parfüm-és parókakészítő adó is.

Mivel ebben az időszakban nagyon elszaporodtak a kártyabarlangok,  a szerencsejátékot is felügyelet alá vonták. Elsőnek a kockajátékokkal kezdték a 16. században, majd 1710-re megötszörözték az adó értékét és a kártyát is hozzátették, mint adóköteles szerencsejáték eszközt. Az emberek alkalmazkodtak a zord időkhöz,  hamisítani kezdték a kártyákat és nem vásárolni. Viszont ez az adó egészen 1960-ig létezett.

A fura újkeletű adók egyike a  környezetvédelmi adónak is  minősülő tehénszellentés adó. Az ok amiért a bocipukit megadóztatják, az a szellentésben lévő magas metán és széndioxid tartalom miatt van. A kecskék, szarvasmarhák, birkák és minden olyan állat, amely összetett gyomorral rendelkezik, az mind ilyen esszenciális galambocskákat ereget, ami nincs jó hatással a környezetre,  és ezért szabtak ki rá adót.  

Nem jelentéktelen mennyiségről van szó, a mintegy 1,5 milliárd szarvasmarhát teszik „felelőssé” a globális felmelegedést okozó metángáz-kibocsátás 18 %-áért!  Elsőnek Új-Zéland kormánya javasolta, de már az EU államai közül Dániában és Írországban is alkalmazzák.

A világon mindenhol adózunk és mindenhol van valamilyen illeték. Vagy mégsem? Van egy hely, ahol az adót mint szót sem ismerik.

Az országban kevesebb,  mint 400.000 ember él, akiknek nem kell adót fizetniük, mivel anélkül is fenntartható minden. Ingyenes az orvosi ellátás, az állam lakásokat is ad az embereknek és a rizs árát is megtámogatja. Így nem csoda, hogy annyian tisztelik és imádják szeretett vezetőjüket a brunei szultánt.

Láthatjuk, érdekesebbnél érdekesebb adók születtek a történelem során. Mint rendes polgár adózunk és reméljük ( reméljük hangsúlyozom), hogy a befizetett összeg tényleg minket szolgál.

Isaac Asimovot idézve:

“Adóim összege évről évre egy nagyságrenddel magasabb, mint amennyit legmerészebb álmaimban (doktorálásom idején) összes jövedelmemnek elképzeltem - és úgy fizetem ki, mintha a fogam húznák. Az adókat mégis kivetik, mindenki tiltakozása ellenére, mert feltétlenül megköveteli - mindenki! Megköveteljük, hogy az állam fenntartson különböző költséges szolgáltatásokat, s ehhez tetemes és bonyolult adózás szükséges. Megkövetelni a szolgáltatást, de panaszkodni, hogy fizetni kell érte - ez képmutatás, ha értik az ellentmondást, és gyengeelméjűség, ha nem.”