ofisz-sztorik

A múlt héten végig követhettük a tanárdemonstrációkat, a kockás inges  kontra fehér inges performance-ot, illetve anno aktulitását vesztett pártember visszatérését a közszereplés színpadára.

Azon gondolkodtam, miközben olvastam a híreket és követtem ezt a kockás inges forradalmat-amelybe nem tudom, hogyan férnek bele kockás ingesként  a magyar irodalom és történelem alakjai- hogy mi lehetne az a megoldás, ami valamilyen szinten közelebb hozná a feleket egymáshoz. Szerintem nem feltétlenül a nyugathoz kéne ragaszkodni – majmolni – hanem kelet felé kéne tekintenünk. Elképzelhetően sokat tanulhatnánk egy távol- keleti ország módszereiből.

A japán oktatási rendszerről biztosan hallottunk nyugati ember számára felfoghatatlan dolgokat- persze vannak árnyoldalai is, nem vitatom;  ezt a témát bővebben ki fogom fejteni egy másik bejegyzésben is - de mégis működik. Nagyon sokat nem változtattak az elmúlt években, de a különbözőségekről tényleg lehet példát venni.

Ahhoz tényleges képet kapjunk, fontosnak tartom, hogy ismertessem magát az oktatási rendszerüket. A japán gyerekek 6 éves kortól 13 éves korig járnak shougakkou- ba - általános iskolába – ezt követi az úgynevezett chuugakkou időszak  –  ez nálunk a középiskolának felel meg -  és végül az egyetem előtt tanulnak még koutougakkou- ban,  amit  főiskolaként lehet fordítani, de ez inkább főiskolai előkészítő. A chuugakkou és a koutougakkou is 3 éves képzést jelent. A jó egyetemekre vagy főiskolákra való bejutást  nem csak a teljesítmény, hanem a középiskola és a főiskola jó megválasztása is meghatározza. Nagyon nagy a verseny a tanulók és az iskolák között, és mivel a japán társadalom kifejezetten eredmény orientált, ezért elkerülhetetlen, hogy a gyerekek ne járjanak valamilyen szakkörre (iskolákban kötelező kurzusok vannak, amelyek kiváltják a magánórákat, mert olyan eredményesek) vagy a tanárok továbbképzésre.
 

A japánok úgy tartják, aki tanít az képviseli magát az intézményt, az egész tanári kart

és a kultúrát is.

Nézzünk meg elsőnek egy átlagos japán általános iskolát, egy shougakkou-t.

Kezdjük el azon a szinten, hogy lehet olyan közösséget formálni, amelyik vigyáz a környezete tisztaságára, nem rongál, hanem épít.  A japán iskolákban – teljesen mindegy melyik szakaszról beszélünk- nincs iskolai takarító, hanem a gyerekek takarítják ki az egész iskolát. Minden nap ebéd után az iskolai folyosókat, a mellékhelységeket, zuhanyzókat, az ebédlőt és az iskola udvarát is a tanulók takarítják ki. Az osztályok minden hét elején megkapják, hogy melyik csoportnak hol kell   teljesítenie  ezt a feladatot. Ennek a módszernek az a célja, hogy figyeljenek más munkájára és a környezetük tisztaságára.

Ez a figyelem működik is, hiszen ezzel a saját munkájukat könnyítik meg.

Náluk is választanak heteseket – ők felelősnek hívják őket- szinte hasonló a feladatkörük, mint itt nálunk, de itt a  felelősségen van hangsúly. A felelős feladatai közé tartozik többek között a helyben főzött ebéd kiosztása a társainak – ide beletartozik a terítés is – utána pedig összeszedni mindent és levinni a konyhára. A felelős gondoskodik az „osztály  kis kedvencéről”, ami lehet madár , teknős vagy béka, máshol kismalacot tartanak. Figyelnie kell az állat egészségére és takarmányozásáért is felel. Itt még nem ér véget a feladatok sora , mert neki kell frissítenie folyamatosan a faliújságot – programokról, új képzésekről – és az eredményekről, változásokról tájékoztatni az osztálytársakat.
 

 Mire beletanulnak, pont új feladatkört tanulhatnak meg .
 

Azt képzeljük el, hogy ezek a srácok közben folyamatosan tanulnak, dolgozatot és
házi feladatot írnak.

A kisállatokról való gondoskodás mellett , a japán oktatás fontosnak tartja , hogy közelebb hozzák a gyerekekhez  a természetet. A kisállatokkal az osztályteremben foglalkoznak, de ami nagyon érdekes- engem megfogott- hogy a takarmányt az iskola udvaráról szerzik be  az állatoknak. Pontosabban a saját tankertjükből.

Még a high tech Tokióban is, bizony. 

A tankert nem csak a biológia órához kell, hanem azért is, hogy a gyerekek megtanulják a növénytermesztést. A saját maguk által termesztett zöldségeket és gyümölcsöket szüretkor maguk dolgozzák fel  és később  az általuk leszüretelt zöldségekből és gyümölcsökből  lesz az ebéd. Azt eszik , amit megtermeltek. 

 

Tehát valamilyen szinten önellátóak ezek az intézmények és a kisdiákok megtanulják, hogy mennyi odafigyelés és munka kell a mindennapi élelmiszerek megtermeléséhez.

Japánban nagyon nagy hangsúlyt fektetnek a sportra, így az úszásra is.  Minden iskola rendelkezik –  amelyik nem,  az a közeli sportlétesítménybe küldi a diákjait- medencével.  Nem csak megtanulnak úszni, hanem a torna órák keretében rendszeresen űzik ezt a sportot. Mondanom sem kell,  hogy az úszómedencét és az öltözőket is a diákok tartják rendben. 

Ők is töltik fel és ürítik is ki a medencéket  és szerzik be az alapvető eszközöket.

A tanulmányaik során az általános iskola második felében a gyerekeknek lehetőség nyílik arra, hogy valamilyen jószolgálati  tevékenységet  válasszanak maguknak az adott évre.  A  jó ügy támogatása úgy valósul meg, hogy a osztályon vagy évfolyamon belül csoportokat hoznak létre és így dolgoznak közösen a választott  ügyön. A lényege, hogy ki kell találni valamit, amivel előre mozdítják az adott célt.  Ez bármi lehet a szelektív hulladék gyűjtéstől egészen irodalmi est szervezéséig.

 

Ez bármi lehet a szelektív hulladék gyűjtéstől egészen irodalmi est szervezéséig vagy az iskolai játékok újra festése is.

 

Ami számunkra elsőnek fura lehet, hogy az osztályok nem maradnak együtt. 2 évente újrasorsolják a diákokat. Ennek az a célja, hogy ne kényelmesedjenek el az adott osztályban és megismerhessék az évfolyamtársakat. A második érdekesség, hogy a speciális oktatást igénylő diákok –  tanulási nehézségekkel küzdő vagy nem súlyosan speciális tanulókról van szó  – együtt tanulnak a többi diákkal ugyanabban az iskolában. Ha csak egy ilyen típusú tanuló  van az egész évfolyamon, az iskola akkor is biztosít neki olyan nevelőt, aki segíti a tanulmányait.

Azért tanulnak együtt, hogy akinek segítségre van szüksége hozzászokjon a követelményekhez – felmentés nincsen – és azok a tanulók , akiknek nincsen ilyen hátrányuk, természetesen viszonyuljanak hozzájuk.

A nagyobb diákok lehetnek később mentorok is, akik segítik a kicsiket az iskolai életben. Megmutatják nekik, hogy milyen az iskolai élet, de nem ám  "kicsaplak az udvarra és találd fel magad!" címszóval!  Ez nagyon fontos megbízás a felsős fél számára, hiszen rajta múlik , hogy az újonc mennyire tud beilleszkedni. A kicsik számára ez nagy segítség, mert támaszt kapnak a nagyoktól, még akkor is, ha valamelyik tanárral vagy osztálytárssal probléma adódik.

A csoportfeladatokat is  tőlük tanulják meg először, és a kötelezően választott szakkörökre is elkísérik őket.

Kötelezően választott szakkörök .... ezek ténylegesen kötelezőek, minden tanulónak,  kezdve az egészen picitől a nagyokig, választaniuk kell legalább 2  fajtát, ha nem többet.  A szakkörök vagy klubok felhozatala nagyon széles.  A sportszakkörön keresztül, zenetanuláson át a sushi készítésig mindent felölelhet. Ezek mind nagyon jó csoportformáló erővel is bírnak, azon belül  fejlesztik is a gyerekeket.  Tulajdonképpen kiváltják  a  különórákat, amelyek itt  sem olcsóak. Azt hiszem, az benne a legjobb, hogy  a szakkörök kiváló minőségű oktatást nyújtanak. Tehát ez nem sima napközi, és a képzést tartó tanár érdeke is, hogy a diákjai jól teljesítsenek.

Japán teaszertartást gyakorolják  egy általános iskolában.

A teljesítésről is másképpen gondolkoznak, illetve az osztályozásról is.  Az érdekesség,  hogy az általános iskolások bizonyítványaiban nincsenek jegyek , csak jellemzések. Alapvetően nem a tantárgyakra helyezik a hangsúlyt- mint matek, nyelvtan stb. - hanem az órán tanúsított érdeklődésre. Az ilyen jellemzések segítik a későbbiekben őket a tanulmányaikban.

Ami még fontosabb, nincsen bukás az általános iskolákban – a középiskolákban már jóval szigorúbbak ezzel- aminek az oka, hogy  szeretnék úgy nevelni a gyerekeket , hogy ne a jegyekért hanem magáért a tanulásért tanuljanak.

Természetesen más a kultúránk és másképpen állunk hozzá bizonyos dolgok megoldásához. A mindennapi élettől kezdve  és most aktuálisan az oktatást tekintve is. Szerintem, igaz ez tényleg egy erős szubjektív vélemény, érdemes lenne egy – két alapvető dolgot átvenni.  Kifejezetten érdekelne, hogy milyen lenne, ha  a magyar iskolákban saját maguk után takarítanának a gyerekek és lennének tankertjeik is. Esetleg arra tanítani a gyerekeket, hogy magáért a tanulásért tanuljanak. Érdeklődjenek, nézzenek utána a dolgoknak, ne csak azt tanulják meg, ami a tankönyvekben található. A japán iskolák nagyra értékelik azokat a diákokat, akik tovább gondolják az adott témát. Sok előadást tartanak már egészen pici iskolás koruktól az életkoruknak megfelelő témákban – ami ugye nálunk nem működik, mert milyen stresszes dolog már ez! Következmény: szinte senki sem tud normálisan beszélni. 

A japán tanárok messzemenően figyelembe veszik a plusz munkát, és egyértelműen jutalmazzák is.

Visszatérve a jelen helyzetre kis hazánkban, itt nincs így. Saját tapasztalatként meg kell említenem azt, hogy aki érdeklődőbb és arra vetemedik, hogy teljesen belemerüljön egy adott témába, feldolgozza és meg is írja azt - mert szereti, vágyik a tudásra és arra, hogy átadhassa a többieknek – és végül nem az osztálytársak vágják el, hanem maga a tanár. El  se jut a többiekhez, mert olvasatlanul a tanári fiókban végzi. Sokszor találkozom ezzel a helyzettel – majd ez is egy másik poszt lesz, mert hosszú és összetett téma-  és meg kell  állapítanom, gyakran olyanok mennek el tanítani, akik nem hogy pedagógiai érzékkel nem rendelkeznek, de konkrétan személyiségzavarosak.

A japán nevelési stílushoz visszatérve;  ez a hozzáállás segíti a gyerekeket, hogy felelősséget tanuljanak és gondoskodjanak egymásról, figyeljenek egymásra.
A rendszer kemény, de élhető és célravezető.

Végül is ők túléltek 2 atomtámadást és a nulláról építették föl újra Japánt. 
 

Ebben az oktatási rendszerüknek is nagy szerepe volt.